2016-ban az év fája a mezei szil

Az Országos Erdészeti Egyesület éves szavazásán az egyik legsokoldalúbban felhasználható fafajunk, a hajdanán szent faként is tisztelt mezei szil győzedelmeskedett, és lett a 2016-os év fafaja.

Magas termetű, boltozatos koronájú lombhullató fa. Barnásszürke kérgét hosszú, mély barázdák és kiemelkedő bordák tagolják. Ágai gyakran paralécesek (U. minor var. suberosa), a paralécek ritkán az idősebb ágakon is tovább növekednek. Vesszői vékonyak, kopaszak, sötétszürkék. Fiatal hajtásai fényes barnásvörösek. Apró rügyei széles kúp alakúak, sötétbarnák, a ferde levélripacs oldalán állnak. Szőrzetük csak nagyítóval látható. Levelei változatos alakúak, tojásdadok, visszás tojásdadok vagy hosszúkásak, válluk részaránytalan, csúcsuk röviden kihegyesedő. A levél nyele mintegy 1 cm-es, a levéllemez 5-10 cm hosszú. A levél széle szabálytalanul kétszeresen fűrészes. A levél színi oldala többnyire fényes sötétzöld, lehet érdes vagy sima tapintású, fonáka világosabb, a vastagabb erek zugaiban szőrös, egyébként kopasz. Lombfakadás előtt apró fejecskékben nyíló, apró virágai sötétpirosak. Kocsánytalan, visszás tojásdad körszárnyas lepentéktermései kilombosodás előtt világoszöld csomókban díszlenek a vesszőkön. Májusra termései halvány barnára érnek és lehullanak.

A mezei szil

mezei szil Európa nagy részén őshonos fafaj, magas hőigénye miatt elsősorban a sík- és dombvidékeket kedveli, emiatt középhegységekben csak az alacsonyabb régiókban található meg. Jellemző élőhelye a keményfás ligeterdő, ahol a kocsányos tölggyel, a magyar kőrissel és a vénic-szillel alkot állományokat. Magassága akár a 30 métert is elérheti. Rendkívül kemény, rugalmas, nehezen hasadó és szívós fáról van szó, mely tulajdonságai miatt a mezei szil hajóácsolásra, víz alatti építkezésre és – a tölgyfával vetekedve – épületfának is kiváló. Kocsigyártók, asztalosok, tímárok és csőkészítők is szívesen dolgoztak vele, s belőle, de népi gyógyászatra is alkalmazták, míg lombja kérődző állatoknak szolgált takarmányul. A mezei szil a csonkolásokat könnyen regenerálja, jól sarjad tuskóról és gyökérről is, a szomszédos egyedek gyökerei gyakran összenőnek, amelyen keresztül tápanyagcserét tudnak véghezvinni. Ezért van az, hogy a kivágott egyedek tuskói gyakran tovább élnek.

Ám bármennyire is szívós, a hazai szilfajok közül a legjobb regeneráló képességgel rendelkező fáról van szó, a mezei szil, ez az igen fontos és hasznos faj, a szilfavész miatt napjainkra Európa-szerte visszaszorult. Az 1918-ban megjelent, majd az 1960-as években Észak-Amerikából sajnálatosan ismét visszakerült szilfavész megtizedelte az európai szilfajokat, melyek közül legjobban a mezei szilt sújtotta. A kórokozó gombája a fatest edényeit tömi el, aminek következtében a víz és az ásványi sók szállítása nehezebbé, vagy teljesen lehetetlenné válik. A megtámadott szil egyedeken így először hervadásos tünetek jelentkeznek, majd gallyak, ágak pusztulnak el, és végül maga a fa is. Ez a problémakör is rávilágít arra, hogy az idegenből bekerült, invazív fajok mennyi gondot okozhatnak őshonos növény- és állatfajaink esetében.

A 2016-os Év Fájának választott mezei szil a magyar táj eltűnő félben lévő, egykor igen megbecsült eleme, mely megőrzése és ápolása fontos erdészeti feladat. Eötvös Károly a szilt egyenesen a magyarság nemzeti fájának tekintette, mivelhogy „ezer falu, város, halom, dűlő, határrész viseli a Szilas és Szilágy nevet. S ahol ez a név van: ott magyar lakik, ott magyar telepedett meg ezer év előtt.”

A mezei szil (Ulmus minor)

A mezei szilhez már a történelem előtti időkben is szorosan kötődött az ember. A fa több részét különböző tárgyak előállítására használták, s a népi gyógyászatban is alkalmazták, továbbá lombja a kérődző állatoknak az egyik legjobb takarmányt nyújtotta. A legrégebben ültetett fafajaink között tartjuk számon, épp ezért természetes elterjedési területén kívül is megtaláljuk, továbbá olyan termőhelyeken, ahol spontán nem jelenik meg. Matuzsálemkorú, roppant méretű egyedeit szent faként tisztelték, a középkorban Olaszországban, Franciaországban és Angliában például a törvényeket gyakran ilyen szilegyedek alatt hirdették ki. Napjainkra azonban Európa-szerte visszaszorult ez az egykor nagyon fontosnak és hasznosnak tartott fafaj.

Nevezéktana

Az egymással jól kereszteződő, nagy fajon belüli változatosságot felmutató szilek rendszerezésével már az ókori természettudósok, Theophrasztosz, Columella és Plinius is próbálkozott, mielőtt Linné az 1753-ban megjelent Species Plantarum c. művében az összes európai szilt taxont – Ulmus campestris néven – egy fajként közölte. Ebből a tágabban értelmezett szil fajból hasította ki William Hudson, londoni gyógyszerész és botanikus, 1762-ben a hegyi szilt (Ulmus glabra), Philip Miller, a chelsea-i botanikus kert főkertésze, 1768-ban a mai értelemben vett mezei szilt (U. minor), s érdekesség, hogy a morfológiai jegyeiben leginkább eltérő vénic-szil (U. laevis) csak 1784-ben kapta Peter Simon Pallas, Oroszországban tevékenykedő német botanikustól és zoológustól a leírását és a nevét. A nevezéktant bonyolítandó több európai botanikus nem találta elég precíznek a Miller által a Gardeners Dictionary c. műben közreadott Ulmus minor fajleírást, mely nevet más szil fajokra is alkalmaztak már, s ezért Johann Gottlieb Gleditsch, a berlini botanikus kert igazgatója, 1773-ban megjelent U. carpinifolia nevét javasolják alkalmazni. Ebben a nevezéktani tekintetben ma sincs egyezség a botanikusok között.

Az Ulmus tudományos nemzetségnév a latin köznyelvi alakból származik. A mezei szil tudományos fajnevei közül a campestris a latinban síkságit, mezeit jelent, utalva a faj legjellemzőbb élőhelyére. A minor fajnév szintén a latinból származik, jelentése kis, kicsiny, amely jelzi, hogy az európai szil fajok közül neki van a legkisebb levele. A carpinifolia jelentése a latinban gyertyánlevelű, mivel levelei valamelyest tényleg hasonlítanak a közönséges gyertyán leveleire.

Szil szavunk egy 1015-ben datált oklevelünkben bukkan fel először Scylfa néven, 1055-ben a Tihanyi apátság alapítólevelében zilu kut helynév szerepel. A nyelvészek szerint a szil ősi, finnugor eredetű szavunk, amelynek nagy jelentősége van a korabeli szálláshelyek, megtelepedések kutatásában. Eötvös Károly egyébként a szilt a magyarság nemzeti fájának tekintette, „mivelhogy ezer falu, város, halom, dűlő, határrész viseli a Szilas, Szilágy nevet. S a hol ez a név van, ott magyar lakik, ott magyar telepedett meg ezer év előtt.” Érdekesség, hogy Szemere Pál a nyelvújítás idején, 1816-ban a szil főnévből alkotta meg a szilárd szavunkat.

Alaktana

Akár a 30 méteres magasságot is elérheti, zárt állásban koronája idősebb korban sátorozó, ágai felfelé törők, szabad állásban viszont nagy ovális koronát fejleszt, törzse ekkor hamarabb szétágazik. Az idősebb egyedek hajtásai többnyire bókolók. Feltűnő sajátossága a váltakozó rügy- és levélállás, amelynek eredményeképpen a levelek egy síkban, jobbra-balra váltakozva helyezkednek el, s így a fényt a legjobban tudják hasznosítani. További sajátossága még, hogy a fiatal hajtások, a levelek nyele és fonáka, valamint a pálhák vörhenyesen mirigyesek. A levélalak egy fán belül is változik. Csomókban nyíló virágai kétivarúak, az ivarszerveket 4–5 forrt lepel védi. Lependék termésében a makkocska a termés csúcsához áll közelebb.

Alakjai közül a legfeltűnőbb a parás mezei szil (f. suberosa), melynek vesszői, gallyai erősen paralécesek, s különösen télen, lombjavesztett állapotban feltűnőek. Vélhetően nem öröklődő tulajdonságról van szó, hanem termőhelyi szélsőségnek (pl. sekély termőréteg, száraz, napsütötte élőhely), valamint a korábbi sorozatos sarjaztatásoknak köszönhető az intenzív paraképzés. Egyébként ezek az egyedek lassú növekedésűek, többnyire cserjetermetűek, idős példányok belőlük nem ismertek.

 

További két változatát érdemes még megemlíteni, amelyekre erdészeti szempontból is ügyelni kellene. A simalevelű mezei szil változat (var. minor) levelei változatos alakúak, többnyire tojásdadok vagy elliptikusak, a levéllemez határozottan hosszabb a szélességénél. Jó bélyege, hogy a levéllemez felül sima, a kifejlett levelek nyele és a hajtás pedig kopasz. Főleg az alföldi területeken, jó vízellátású termőhelyeken lehet megtalálni. Az érdeslevelű mezei szil változat (var. vulgaris) levelei oválisak vagy kerekdedek, a hossz és szélesség közel egyforma. Nevének megfelelően a levéllemez színe és fonáka is durván érdes, a kifejlett levelek nyele és a hajtás is maradandóan szőrös. Lombja a legkorábban fakad, s a legkésőbben hullik. Inkább a dombvidékeken és a középhegységekben fordul elő, szárazabb termőhelyű tölgyesekben él. A változatok beazonosításánál ügyelni kell arra, hogy a tő-, tuskó- és gyökérsarjak, vízhajtások levelei mindig érdesek, szőrözöttek, de jóval nagyobbak a rendes lombleveleknél.

A mezei szil a hazai szilfajok közül a legjobb visszaszerző képességgel rendelkezik, a csonkolásokat könnyen regenerálja. Jól sarjad tuskóról és gyökérről is, a szomszédos egyedek gyökerei gyakran összenőnek, amelyen keresztül tápanyagcserét tudnak véghezvinni. Ezért van az, hogy a kivágott egyedek tuskói gyakran tovább élnek.

Elterjedése

A mezei szil Európa java részén őshonos, hiányzik viszont Nagy-Britanniából, Hollandiából, a Skandináv-félszigetről és Északkelet-Európából. A Földközi-tenger szigetein többnyire megvan, s előfordul Kis-Ázsiában, Észak-Afrikában (Algéria) is, Ázsiában egészen a Kaszpi-tengertől délre található Elbrusz-hegységig nyomul be. Az utolsó jégkorszak (pleisztocén) alatt Dél-Európában talált menedéket, a jég visszahúzódása után megindult az északra való hatolása. A pollenvizsgálatok kiderítették, hogy mintegy 5 ezer évvel ezelőtt lényegesen lecsökkent a gyakorisága Nyugat- és Közép-Európában, később viszont ültetésének, felkarolásának, megbecsülésének köszönhetően ismét elterjedt. Ennek a „szilhézagnak” többféle magyarázata született, így klímaváltozásra, továbbá a szilfavész néven ismert betegség első fellépésére gyanakodtak. Ma a legelfogadottabb nézet az, hogy ezeken a területeken ekkor vált nagyarányúvá a marhatenyésztés, s a jószágok táplálására télen nagy mennyiségben szárított szil- és kőrislombot használtak, ami e faj visszaszorulását eredményezte. A szilek és különösen a mezei szil második nagyarányú visszaszorulása a XX. század első évtizedeiben, a szilfavész miatt következett be, s napjainkra aggasztó mértékűvé vált.

Előfordulása

A sík- és dombvidékek fafaja, a középhegységekben magas hőigénye miatt csak az alacsonyabb régiókban található meg. Kárpát-medencei legmagasabb előfordulásait az 1. táblázat mutatja.

1. táblázat – A mezei szil vertikális megjelenése a Kárpát-medencében (Fekete – Blattny, 1913 nyomán)

 

Egyik jellemző élőhelye a tölgy-kőris-szil, más néven keményfás ligeterdő, ahol a kocsányos tölggyel, a magyar kőrissel és a vénic-szillel alkot állományokat. Itt éri el termőhelyi optimumát, ezeken a részeken akár 8 hét elöntést is elvisel károsodás nélkül. A természetes vegetációban ezek a ligeterdők hazánk területének csaknem egyötödét borítanák, ma azonban csak mintegy 0,2 %-on találhatók ilyen, javarészt már átalakult, lerontott állományok. Ártéri termőhelyein az intenzív nemes nyár ültetvények is visszaszorulását okozták. Megtalálható még a gyertyános-kocsányos tölgyesekben, cseres-tölgyesekben, homoki, sziki és lösztölgyesekben, ritkábban a mész- és melegkedvelő tölgyesekben is. Érdekesség az, hogy az intenzív, monokultúra szemléletű gazdálkodásnak, valamint betegségeinek köszönhetően az erdőbelsőből kiszorult, inkább az erdőszegélyeken tengődnek megmaradt egyedei. Ezeken kívül még garádokban, sövényekben, mezsgyéken is jellemző lehet.

Változatossága

A Linné-féle meglehetősen elnagyolt fajértelmezés abból is fakadhat, hogy a mezei szil nagyon gyakran kereszteződik a hegyi szillel, s a visszakereszteződések sem ritkák. A hibrid (Ulmus × hollandica) kimondottan gyakori Nyugat-Európában, s hazánkban is előfordul. Ennek a gyakoriságnak egyik oka az lehet, hogy természeti környezetünk egyre fokozottabb zavarásával a hibridizáció esélye is megnő. Valójában nemcsak a természetben spontán úton létrejött, s a szülőkkel gyakran visszakereszteződött termékeny hibridet értik e név alatt, hanem több mesterségesen előállított taxont is, amit a díszkertészetben alkalmaznak. Hollandiából több fajtát is behoztak hozzánk (pl. ‘Clusius’, ‘Columella’, ‘Dodoens’, ‘Lobel’, ‘Plantyn’), amelyek a szilfavésszel szemben többnyire rezisztensek.

De más, egyesek által fajnak felfogott taxonok is nehezítik a mezei szil értelmezését. Az Ulmus canescens Dél-Olaszországban, a Balkán-félszigeten és Kis-Ázsiában élő, meglehetősen ritka taxon, ma inkább alfajnak tekinthető. Jellemzője, hogy a leveleket főleg a fonákukon, továbbá a levélnyelet, a rügyeket és a hajtástengelyt fehéres, lágy szőrök borítják. A szűkebben értelmezett mezei szilhez átmeneti alakokkal kapcsolódik, elhatárolása, rendszertani helyének megállapítása ezért is nehéz. Hazai előfordulásáról nincs információnk, de a változó környezeti feltételek miatt elképzelhető, hogy a jövőben nálunk is alkalmazásra kerül.

Az Ulmus procera (angol szil) fajértelmezés pedig hosszú időn keresztül téves felfogásnak volt köszönhető, mely hazánkban is megjelent. Csak a legutóbbi időszakban, 2004-ben, molekuláris genetikai és történeti vizsgálatok segítségével derült ki, hogy ez egy olyan klón, amelyet a rómaiak kétezer évvel ezelőtt Olaszországból az Ibériai-félszigetre vittek, s aztán onnan került át Nagy-Britanniába, ahol széltében-hosszában – gyökérsarjai segítségével – ültették, s főként szép habitusa miatt nagyon kedvelt fává vált. (Sajnos a szilfavész ezt pusztította a legjobban, csak Nagy-Britanniában több mint 25 millió egyed (!) vált ennek áldozatául, köszönhetően annak, hogy vegetatív úton szaporították, s ezért csupán egyetlen genotípust képvisel.) Columella egyébként művében említi azt az atinia szilfajtát, amit a rómaiak a szőlőtermesztéssel sok országba bevittek, s ez lehet a manapság angol szilnek hívott taxon is. Alig tíz éve bizonyosodott be, hogy a hazánkból is jelzett angol szil nem egyezik meg a fenti Ulmus procera-val, hanem csupán az U. minor egyik változata (var. vulgaris).

A mezei szilnek több kultúrváltozata létezik, amelyek közül az egyik legkedveltebb az Angliában nemesített ‘Jacqueline Hillier’. Ez a rendkívül bizarr formájú, 3–4 méter magasra növő, gömbölyded koronájú, sűrű és görbült, csavarodott ágrendszerű, apró levelű fácska lombját csak későn hullatja le. Mivel lassú növekedésű, ezért bonsai növényt is lehet nevelni belőle. A legattraktívabb és napjainkban a legfelkapottabb fajta az 1877 körül keletkezett arany szil (‘Vredei’ = ‘Dampieri Aurea’), amely 8–10 méter magasra nő, kezdetben keskeny, oszlopszerű koronájú, sűrűn álló levelekkel, melyek maradandóan aranysárga színűek. Az ‘Argenteovariegata’ fajta levelei fehéren foltosak és erezettek, a ‘Purpurea’ levelei kihajtáskor sötétvörösek, de később megzöldülnek, a ‘Variegata’ levelei aprón, sűrűn fehéren pontozottak. Elsősorban turkesztáni szilre oltják őket, így a szilfavész kevésbé tesz bennük kárt.

Az Európában – így hazánkban is – az utóbbi fél évszázadban gyakorta ültetett turkesztáni szillel (Ulmus pumila) a mezei szil is képez hibrideket, amelyek rendkívül változatos megjelenésűek. Koronájuk többnyire szabálytalanul gömbölyded, éves hajtásai hosszúak és csüngőek, zöld kérgűek, leveleik keskenyek és szimmetrikus vállúak, termése kerek, melynek közepén ül a mag. Spanyolországban és Olaszországban a megmaradt mezei szil állományok génkészletét súlyosan veszélyezteti ez a hibridizáció, viszont e hibridek hazai fellépéséről hiányosak az ismereteink.

Egy súlyos betegség: a szilfavész

Röviddel az első világháború után, 1918-ban Franciaországban, majd rövidesen Hollandiában lépett fel a szilfavésznek nevezett járvány, amely az 1950-es évekig jelentősen megtizedelte az európai szilfajokat, melyek közül legjobban a mezei szilt sújtotta. Az 1920–1930-as években a járvány egész Európára kiterjedt, az 1920-as évek végén a kórokozót az Egyesült Államokba is behurcolták. Európában az 1960-as években újabb járványhullám kezdődött, amely napjainkban is tart. A pusztulás erőteljesebben jelentkezik, melynek következtében szinte valamennyi idősebb mezei szil egyed elpusztult, s jobbára csak fiatalok maradtak. A kórokozó az Ophiostoma ulmi nevű gomba, amelyet a szil-szíjácsszúk visznek az egyik fáról a másikra. A gomba a fatest működő edényeit tömi el, ezt hívják tracheomikózisnak, aminek következtében a víz és az ásványi sók szállítása nehezebbé, vagy lehetetlenné válik. A megtámadott szil egyedeken először hervadásos tünetek jelentkeznek, majd gallyak, ágak pusztulnak el, végül maga a fa is. Ebben a második járványhullámban a kórokozónak egy Észak-Amerikából visszakerült, fokozottan agresszív típusa okozza a betegséget, amelyet a szakemberek már új fajnak (O. novo-ulmi) tekintenek. Ez a problémakör is rávilágít arra, hogy az idegenből bekerült fajok mennyi gondot okozhatnak őshonos növény- és állatfajaink esetében.

Nevezetes fák

A hazai mezei szil aggastyánok közül három, egykorvolt egyedre hívjuk fel a figyelmet. A balatonakarattyai Rákóczi-szilről azt tartja a néphagyomány, hogy 1532-ben lombsátra alatt tartották meg a kenesei országgyűlést. Ha ez kevésbé valószínű is, tény lehet Eötvös József szavai szerint, hogy a Batthyány, Bessenyei, Kisfaludy és Nádasdy nemzetségek öregei, főbbjei e fa előtt poroszkáltak el, miközben a kenesei országgyűlésre igyekeztek. A pusztuló faegyedet az 1967. évi májusi szélvihar alaposan megtépázta, a következő évben már nem hajtott ki. Korhadó törzse ma is látható ennek a jelfának, amelyet egykor Tihanyból is fel lehetett fedezni.

A Balogh-fa Szekszárdtól délre, a Csatári-patak partján az országút mellett állt. Béri Balogh Ádámot, II. Rákóczi Ferenc híres tábornokát alatta fogták el 1711. október 29-én a császáriak. Az 1940-es években száradt ki, vasabroncsokkal körbevett törzsét még jó ideig lehetett csodálni, s a történetét megörökítő táblát olvasni.

A harmadik nevezetes szilfa a martonvásári parkban állt, vastag oldalágaival, különös növésével valószínűleg Beethoven figyelmét is felkelthette. A sort még lehetne folytatni a mecséri legelő két idős szilfájával, a Felpéc és Kajárpéc községhatáron álló határfával, a kapuvári két matuzsálemmel, a fügedi mezei szillel, de sajnos már ők is mind a múlté. Napjainkban a legnagyobbnak ítélt mezei szil a Lovasberény és Csákvár közötti műút mellett található, törzskerülete 490 centiméter, sajnos koronája villámkár következtében sérült.

Európa legtermetesebb mezei szil egyedét a franciaországi Biscarosse mellett találjuk, melynek törzskerülete 789 centiméter, korát 300–400 évre teszik. Ehhez a fához is fűződik egy monda, mely szerint a helyi elöljárók elrendelték, hogy a házasságtörésen rajtakapott nőket meztelenül a fa alá tegyék ki közszemlére. Egyszer egy fiatal, szegény nőt jogtalanul vádoltak házasságtöréssel, ki több napig éhezett és szenvedett a fa alatt, végül meghalt. A fa ekkor megmérgesedett, s egy olyan ágat hajtott, amelyen fehér levelek voltak, ezzel is hangoztatván a nő ártatlanságát. (Ez az ág ma is látható a fehér levelekkel, amely egyébként ritka jelenség.)

A legidősebbnek tartott példány (Orme de Sully de St-Augustin) szintén Franciaországban él Kerkpleinben, korát 415±10 évre teszik.

Felhasználása

Faanyagának egyik sajátos jellegzetessége, hogy a nyári pászta edényei az évgyűrűkkel párhuzamos futású, hullámos vonalakká rendeződnek, amelyek a mezei szil esetében nem összefüggőek, hanem szakadozottak. Keskeny szíjácsa sárgásfehér, gesztje sötétvöröses- vagy csokoládébarna színű. A legszebb rajzolatú fát a gyökfő közelében lehet találni, gőzölve faanyaga még jobban megbarnul, ami ma keresett, de ritka és drága árucikk.

Fája nehéz, kemény, szilárd, szívós, igen rugalmas és nehezen hasadó. A szárazság és nedvesség váltakozását jobban bírja, mint bármelyik más fa, és különösen állandóan víz alatt használva rendkívüli tartósságával tűnik ki. Épp ezért víz alatti építkezéshez kiválóan alkalmas, de száraz helyen beépítve is nagyon tartós. Velence nevezetes hídja, a Rialto is szil cölöpökön áll! A hajóépítő ácsok a tölgyfával egyenlő értékűnek tartották, sőt annak elébe helyezték. Épületfának – tapasztalás szerint – jobban bevált, mint a tölgyfa, mivel nagyobb szilárdsággal, szívósággal és rugalmassággal rendelkezik. A kocsigyártók is nagyon szívesen dolgoztak belőle, a kádárok pedig jobb abroncsokat tudtak szilből készíteni, mint bármilyen más fából. Szép rajzolata miatt az asztalosok a különösen szép munkákhoz szívesen használták fel a szilfát, aminek pácolással egészen újszerű külsőt lehet adni. A csőcsinálók mindenféle cső készítésére használták, amelyek nedves talajban is igen tartósnak bizonyultak. Úgyszintén szívesen használta fáját a puskaagykészítő, de a mezei szil fájából készültek a legjobb ágyútalpak, harangtengelyek, prések és erjesztőkádak is. Szenét a kovácsok a tölgyfából égetett szénnél jobban becsülték, hamujából bőségesen lehetett hamulúgot főzni. A tímároknak a 20–30 éves fák kérge kitűnő cserzőanyagot szolgáltatott, éppen olyan jót, mint a tölgyfa, a festők pedig különböző színek előállítására használták.

Az év fájának választott mezei szil a magyar táj eltűnő félben lévő, egykor igen megbecsült eleme, mely megőrzése fontos erdészeti feladat lenne.

  Dr. Bartha Dénes

A bejegyzés alapja: http://www.azevfaja.hu/evek-fai/2016/sajtoanyag