2017-ben az év fája a vadalma

2017-ben az év fája a vadalma

A vadalmát a kőkorszak óta hasznosítjuk. Természetes előfordulásainak megőrzéséhez napjainkban az ember segítsége szükséges. Az erdei biodiverzitás fontos fafaja.

A vadalmafára, a magyar erdők ritka különlegességére, leginkább rövid ideig, mindössze egy hétig tartó virágzásakor, esetleg termésérésekor figyelünk fel, egyébként rejtve marad szemünk elől. Hazánkban a síkvidékektől a középhegységekig egyaránt megtalálja létfeltételeit, azonban a faj mindenütt ritka, kis számú, sokszor csak egyetlen egyedet számláló populációi vannak jelen, emiatt veszélyeztetett fajnak számít. A vadalma általában 6-10 méter magasra növő fa, törzsátmérője életkorának végén 20-25 centimétert tesz ki. A 80-100 éves példányok már matuzsálemnek számítanak. Virágzatát április második felében, esős és hűvös időjárás esetén később hozza. Virágszíne sohasem tiszta fehér, hanem a rózsaszín különböző árnyalatait fedezhetjük fel rajta. Erős illatú virágait napközben méhek, reggel, este és hűvös napokon darazsak, éjszaka éjjeli lepkék porozzák be. A termése szeptember-októberben érik, 2–4 cm átmérőjű, éretten zöldessárga színű, esetleg pirossal árnyalt, íze nagyon fanyar, húsa kemény. Gyümölcséből annakidején zselé, almabor, pálinka és ecet készült, illetve magas C-vitamin tartalma miatt teát főztek belőle, amit láz, megfázás és hasmenés ellen javallottak. Termése a vadgazdálkodónak kitűnő takarmányt szolgáltat, különösen a szarvas és a vaddisznó kedveli, de a madarak és a kisemlősök is szívesen fogyasztják. Korábban fáját szívóssága miatt órafogaskerekek fogaihoz és meghajtóművekhez használták, a kocsigyártó pedig a legtartósabb szántalpakat készítette belőle. Ezenkívül a legjobb vonalzók és rajztáblák is belőle készültek.

Napjainkban a vadalmának az erdei biodiverzitás fenntartásában van fontos szerepe, számos élőlény kötődik hozzá. A fajra sajnos számos veszély leselkedik, ezek közül az egyik, hogy magoncait és sarjait a vad előszeretettel károsítja. A másik, hogy napjainkban a termőkorú fák gyakran olyan nagy távolságra találhatók egymástól, hogy a kölcsönös beporzásnak nincs esélye, s emiatt beltenyésztettség lép fel. Gazdasági jelentőségéhez hozzájárul, hogy virágai méhlegelőként szolgálnak, továbbá a közeljövőben nagy szerepe lesz a nemes alma rezisztencia-nemesítésében, mivel a vadalma a lisztharmattal, az alma mozaikvírussal, a varasodással és a faggyal szemben teljesen ellenálló. Ezeken kívül klímatoleranciája miatt a nemes almafajták szaporításánál alanyként való felhasználása bizonyosan fokozódni fog a jövőben!

A vadalma

A magyar erdők szürke eminenciására leginkább rövid ideig, mindössze egy hétig tartó virágzásakor, esetleg termésérésekor figyelünk fel, egyébként rejtve marad szemünk elől. Ennek oka nemcsak különleges morfológiai és ökológiai bélyegeinek a hiánya, hanem a korábbi évszázadokban kevésbé hasznosítható volta miatti rendkívüli megfogyatkozás, visszaszorulás is.

A magyar okiratok az almafát gyakran említik, 1217-től lehet ezt a fajt adatolni (pl. ad arborem mali), bár egyértelműen általában nem derül ki, hogy a vadalmáról vagy a nemes almáról van-e bennük szó. Számos helységnevünkben is szerepel az alma neve, így Almamellék, Almakút, Almásháza, Almásfüzitő, Almáskamarás, Almáskeresztúr, Balatonalmádi, Magyaralmás őrzi e fajnevet, miként több családnévben is felbukkan, illetve keresztnévként is egyre gyakoribb lesz. A magyar nyelvbe az ótörökből került az alma szó, a kirgiz nyelvben szintén alma, míg az oszmán-török nyelvben elma, a csuvas nyelvben ulma alakban él tovább. A vadalma neve a Besztercei szójegyzékben (1395 körül) és a Schlägli szójegyzékben (1405 körül) már felbukkan.

Linné 1753-ban megjelent Species Plantarum című művében a körtéket és az almákat még egy nemzetségbe (Pyrus) vonta, később, 1768-ban, Philip Miller angol botanikus állította fel az almák számára a Malus nemzetséget. Az almáknak ma 52 faja ismert, amelyek kizárólag az északi félteke mérsékelt övében élnek, Közép-Európában mindössze egyetlen faj, a vadalma található. A Malus sylvestris tudományos név esetében a nemzetségnév a latin köznyelvi alakból származik, melyet az ókori rómaiak használtak az almafára, s az ógörög malosz = gyapjas, bolyhos szóra vezethető vissza, a szintén latin eredetű fajnév erdeit, erdőben élőt jelent, mellyel a faj élőhelyére utalt leírója.

Az alma nemzetség ősi tagjai Délkelet-Ázsiában alakultak ki, a Kréta időszak végétől ismertek képviselői az akkori trópusi és szubtrópusi hegységekből. Az utolsó jégkorszak, a pleisztocén alatt jelentős fajdifferenciálódás és terjedés következett be náluk. Molekuláris genetikai vizsgálatok alapján a kaukázusi almából (Malus orientalis) ekkor hasadt ki a vadalma (M. sylvestris), és Kelet-Európán át a Duna- és a Dnyeper-medencéjén nyomulva szinte egész Európát meghódította.

A Közép-Európában található kőkorszaki települések (pl. svájci cölöpépítmények) feltárása során már megtalálták a vadalma elfelezett, szárított terméseit, ami azt mutatja, hogy ekkoriban már gyűjtötték és raktározták e fajt. A bronzkorban már nálunk is gyűjtögették a vadalmát, erre utal a Pákozd-Vár melletti feltárás, illetve a Lászlófalva-Szentkirály mellett végzett ásatás, ahol nagyobb mennyiségű vadalma magot találtak. Fonyód-Bélatelep késő népvándorlás kori települése mellett pedig mumifikált termése került napvilágra.

A kultúralmák létrejöttét viszont még most is jelentős homály fedi. A nemes almát (Malus domestica) korábban polihibrid eredetűnek vélték, több szülőfajt feltételeztek nála, így egyesek a vadalmát is közéjük gondolták. A napjainkban végzett molekuláris genetikai vizsgálatok viszont azt igazolták, hogy szülőfajai között az Altáj-almának (M. sieversii) tulajdonítható a legnagyobb szerep, a többi feltételezett almafaj nem vagy csak elenyészően játszott kialakításában. A nemes alma kultiválására egyébként az első nyomokat az ázsiai térségben, s nem Európában találjuk.

A vadalma elterjedési területe leginkább a kocsányos tölgyéhez hasonlítható, habár annak pontos határait nehéz megadni, ugyanis a nemes alma termesztési körzete ezeken a határokon általában túlnyúlik, s e kultúrfaj elvadulásait sokszor nem ismerik fel, nem különítik el a vadalma természetes előfordulásaitól. Mai ismereteink szerint a vadalma areája nyugaton az Atlanti-óceánig ér, északon Nagy-Britanniában, a Skandináv-félsziget déli harmadában, a Ladoga- és Onyega-tavakig, a Volga felső folyásáig honos, s keleten is követi e nagy folyó vonalát. Dél-Európában már szórványosabb megjelenésű, szigetszerű előfordulásai jobbára a hegységekben lelhetők fel. Gazdasági jelentéktelensége és biológiai tulajdonságai miatt a tájakról fokozatosan visszaszorult, sok helyről el is tűnt. Sajnálattal állapítható meg, hogy az elterjedési területen belül a faj mindenütt ritka, már csak szórvány megjelenései, kis egyedszámú, sokszor csak egyetlen egyedet számláló populációi vannak, emiatt valamennyi országban valamilyen mértékben veszélyeztetett e faj.

A vadalma általában 6-10 méter magasra növő fa, esetenként csak cserje, amely ritkán, főként erős oldalárnyalás miatt nyurgul fel ennél magasabbra. Idős példányai gyakran többtörzsűek, melyek úgy keletkeznek, hogy még a fa életében feltörnek gyökfősarjai, s a törzs pusztulása után, kellő megvilágítás esetén azok megerősödnek. Törzsátmérője életkorának végén 20-25 centimétert tesz ki, kivételesen ismertek ennél vastagabb egyedei is, amelyek 25-45 centiméter törzsátmérővel büszkélkednek. Szürkésbarna kérge szabálytalan pikkelyekben repedezik fel. A 80-100 éves példányok már matuzsálemnek számítanak, ugyanis a gesztkorhadás hamar végez az egyedekkel. (Rostock közelében, Stubbendorf határában néhány éve elpusztult rekordpéldánya 143 centiméter átmérőjű volt, korát közel 400 évesre tették.)

Koronája kerek vagy harang alakú, a vékony, kihajló gallyak és vesszők filigrán megjelenést kölcsönöznek a fának. A vadalmánál tévesen feltételezik, hogy hajtásrendszerében tövisek fejlődnek! Igazi ágtöviseket csak a vízhajtásokon találunk, melyeket a törzs alsó részén gyakran hoz. A gallyakon, ágakon ennek hitt képződmények azonban másképp keletkeznek. Itt arról van szó, hogy a fejlett, többéves rövidhajtásláncok – többnyire az erőteljes árnyalás miatt – elpusztulnak, beszáradnak, majd letörnek, s hegyes „tövisszerű” képződményt formálnak. Rügyei tojásdadok, sötét vörösbarnák, kisebbek és hegyesebbek a nemes almáénál. A rügypikkelyek többnyire kopaszak, csak az élük pillás. Levelei méretben és alakban is nagy változatosságot mutatnak, fiatal levelei szinte kerekdedek, kifejletten már elliptikusak vagy visszás tojásdadok, hosszuk 3-11 cm, szélességük 2,5-5,5 cm között változhat. A levéllemez vékonyabb a nemes almákénál, s a fonákon az érhálózat kevésbé emelkedik ki azokéhoz képest. Fontos bélyeg, hogy a vadalma levélfonáka kopasz vagy legfeljebb csak az erek mentén finoman, később lekopaszodóan szőrös, míg a kultúralmáknál maradandóan gyapjas. Őszi lombszíneződése jelentéktelen, szürkészöld, barnászöld vagy esetleg fakósárga.

Kevés virágú álernyő virágzatát a rövidhajtások csúcsán lombfakadással egyidőben vagy kissé utána, április második felében, esős és hűvös időjárás esetén később hozza. A virágok nem borítják be egyenletesen a teljes koronát, mivel sok ágon csak kétévente jelennek meg azok, s az ágak egy része így évente váltogatja egymást. Virágszíne sohasem tiszta fehér, hanem a rózsaszín különböző árnyalatait fedezhetjük fel rajta. A szirmok kívül sötétebbek, belül halványabbak, s a virágzási stádium kezdetén, bimbós állapotban a legtöbb rajtuk a piros szín, majd gyorsan halványulni kezdenek, s a lehulló szirmok már halványrózsaszínűek vagy szinte fehérek. Erős illatú virágait napközben méhek, reggel, este és hűvös napokon darazsak, éjszaka éjjeli lepkék porozzák be.

Magas csersavtartalmú, fanyar ízű, sárgászöld, a napsütötte oldalon esetleg pirossal árnyalt, kemény húsú termése 2-3,5 cm nagy, többnyire gömbölyded, a nemes almákénál jóval kisebb. Terméskocsányának hossza többnyire megegyezik a termés hosszával. A termésen a kocsánynál és a csészénél alig található bemélyedés, míg a nemes almáknál ez kifejezett. A termés szeptember-októberben érik, barna magjai gyengén mérgezőek.

Hazánkban a síkvidékektől a középhegységekig egyaránt megtalálja létfeltételeit, mély termőrétegű, tápanyagokban gazdag, jó vízellátású talajokat kedvel. Az alföldeken az árterek keményfás ligeterdeinek jellemző elegyfafaja, talán nem véletlen, hogy a középkorban gyümölcsöseink java részét ilyen helyeken alakították ki, s itt végezték nemesítő munkájukat az ún. „ojtogató emberek”, akik a nagytermésű kultúralmákat oltották a vadalma egyedekre. Megtaláljuk a hegy- és dombvidékek patakmenti ligeterdeiben is, különösen akkor, ha azok rétekkel vagy más, nem erdő művelési ágú területekkel érintkeznek. Ezeken kívül természetes élőhelyei közé tartoznak még a gyertyános-tölgyesek, s ritkábban az egyéb, szárazabb termőhelyű tölgyesek is. Igazán a vadalma az erdőszéleken, tartósan felritkult foltokon érzi jól magát, itt kapja meg a virágzásához és termésérleléséhez szükséges fénymennyiséget, a zárt erdőbelsőből az intenzív erdőgazdálkodás és a gyenge versenyképessége miatt szorult ki. Ezeken kívül félkultúr élőhelyeken, csenderesekben, mezsgyéken, fás legelőkön is gyakran fellelhetjük.

A vadalmára a múltban és a jelenben is több veszélyforrás leselkedett és leselkedik. Ezek közül az egyik, hogy magoncait és sarjait a vad előszeretettel károsítja, s emiatt szorul vissza. A másik ok, hogy napjainkban a termőkorú fák gyakran olyan nagy távolságra találhatók egymástól, hogy a kölcsönös beporzásnak nincs esélye, s emiatt beltenyésztettség lép fel. A harmadik az ún. introgresszió veszélye. Ez elméletileg az európai almakultúra kezdete óta áll fenn, amely az ókori görögökig, majd a római korig vezethető vissza. A nemes alma, amelyet egyre kiterjedtebben és egyre több fajtában ültettek, folyamatosan hibridizálódott a vadalmával, s az utódok egy részének génállománya így különböző mértékben keveredetté vált. Ez az introgresszió a vadalma genetikai állományának megváltozását eredményezte és eredményezi, melyet korábban borúlátóbban értékeltek, manapság azonban a genetikai vizsgálatok azt igazolták, hogy a vadalma ma meglévő számos egyede megőrizte a faj genetikai identitását. Napjainkban a tiszta és változatos génállomány fenntartása problémás, részben a hibridizáció, részben a csekély egyedszámból adódó beltenyésztettség miatt, ezért a vadalma a jövőben csak emberi segítséggel maradhat fenn!

A vadalmát, szerény méretei miatt, az erdész csak harmadrendű faként tartja számon, s emiatt kevés figyelmet szentel neki. Faanyaga nehéz, kemény, szívós, rövid rostú, gyalulva finom, sima felületet ad. Viszont a faanyag manapság a törzs csekély méretei, gyakran csavart növése, térgörbesége, alacsony elágazódása miatt kevésbé kedvelt, azt napjainkban már nem szokták feldolgozni, legfeljebb csak tűzifaként hasznosítják.

Termése a vadgazdálkodónak kitűnő takarmányt szolgáltat, különösen a szarvas és a vaddisznó kedveli, de a madarak és a kisemlősök is szívesen fogyasztják azt. A középkorban a háziállatok, különösen a sertés és a marha táplálásában jelentős szerepe volt, nem véletlen hát, hogy az 1562-ben kiadott nassau-i erdőrendtartás már megtiltotta a vadalmafák kivágását! Ínséges időkben az emberek is ráfanyalodtak termésére, nyersen, szárítva, főzve és sütve is fogyasztották azt. A mókus és az egerek eszik a vadalma magját, miközben sok magot szét is hurcolnak, gyakran „élelmiszerraktárakat” létesítenek, s ezáltal a fa terjedését előmozdítják. Terjesztői gyakran pihennek erdőszéli fákon, így a magok az ürülékkel együtt jutnak ki a szabadba, ezért is találunk erdőszéleken sok vadalmát.

Korábban fáját szívóssága miatt órafogaskerekek fogaihoz és meghajtóművekhez használták, a kocsigyártó pedig a legtartósabb szántalpakat készítette belőle. Faanyaga esztergályozásra is alkalmas, az asztalos pedig jó gyalulhatósága miatt használta szívesen, de készítettek belőle szerszámnyeleket, fogantyúkat is. Ezenkívül a legjobb vonalzók és rajztáblák készültek belőle. A fafaragó is szívesen dolgozott vele, bizarr alakú törzsrészeiből különböző faragványok, például fatálak, fapoharak, szobrok készültek. Kérgének belső részéből, timsó hozzáadásával, azt a szép sárga színt állították elő, amit a franciák filage mordant-nak (maró pác) neveznek. Gyümölcséből annakidején zselé, almabor, pálinka és ecet készült, illetve magas C-vitamin tartalma miatt teát főztek belőle, amit láz, megfázás és hasmenés ellen javallottak.

Napjainkban a vadalmának, ennek az elfelejtett fafajnak az erdei biodiverzitás fenntartásában van fontos szerepe, mint láttuk számos élőlény kötődik hozzá. Lényeges az is, hogy törzse a hatvanadik életéve körül többnyire gesztkorhadás áldozata lesz, odvak keletkeznek benne, s így sok odúlakó madárnak és kisemlősnek nyújt búvó- és szaporodóhelyet. Gazdasági jelentőségéhez járul, hogy virágai méhlegelőként szolgálnak, s a közeljövőben nagy szerepe lesz a nemes alma rezisztencia-nemesítésében, mivel a vadalma a lisztharmattal, az alma mozaikvírussal, a varasodással és a faggyal szemben teljesen ellenálló. Ezeken kívül klímatoleranciája miatt a nemes almafajták szaporításánál alanyként való felhasználása fokozódni fog a jövőben.

Luther Márton annak idején azt mondta: „Ha tudnám, hogy holnap eljön a világ vége, akkor még ma ültetnék egy almafácskát!” Ne késlekedjünk mi sem, tegyük azt, amit a protestáns reformáció szellemi atyja javasolt, mert csak így menthetjük meg a vadalmát.

Dr. Bartha Dénes

A bejegyzés alapja: http://www.azevfaja.hu/2017/sajtoanyagok